VI

Carpenter becsukta a kompakt mobiltelefont, és néhányszor megforgatta a kezében.

– Mindig is hiányozni fognak a harmincas évek – jegyezte meg –, de el kell ismernem, ti elég lenyűgöző mütyüröket találtatok ki.

Csupán az, hogy Carpenter egy 1930-as évekbeli másodosztályú maffiózó volt, még nem jelentette azt, hogy még mindig úgy gondolkodott, mint egy 1930-as évekbeli másodosztályú maffiózó. Amikor felkelt a holtakból, Carpenter elkezdett haladni a korral. Az ilyen kis hordozható telefonok mellett mindent alkalmazott a mozgásérzékelőktől a személyi számítógépig. Nem értette ugyan, hogyan működnek, de nem is volt rá szüksége. Ezeket a dolgokat még egy idióta is megfelelően tudta volna alkalmazni.

Nem mintha bárhogy is rá lehetett volna mondani, hogy idióta volna. Carpenter mindig is arról álmodott, hogy az élete többről szóljon a maffiának végzett beszedésnél, szeszfőzésnél és lábtörésnél. Persze részben e miatt ölték meg. De nem az a fajta volt, aki a múlt hibáiban élt.

Ő az a fajta volt, aki másoknak fizettetett meg érte.

Carpenter a telefont ropogós személyre szabott öltönye egyik zsebébe csúsztatta.

– De a „ti” alatt nem ezeket a kis sárga korcsokat értem. Nem akarnám, hogy rám lehessen fogni, hogy... mi is... ja, sztereotip vagyok. – Carpenter a modern irodában járkált, mindkét kezével mindent átölelő mozdulatot tett. – Tudod, úgy értem, a modern emberek.

A kínai fazon nem mozdult. Semmi poén nincs olyasvalaki heccelésében, aki nem reagál.

Carpenter gondolatban vállat vont, és átnézett a biztonsági üvegen, amit korábban felszerelt.

A fazon – hogy is hívta a csini kis maca? Romeo? – ugyanúgy ült, eltekintve a rövid telefonos csevejtől, mióta fegyverrel betessékelte pár órával korábban. Nos, ha a fickó duzzogni akart, ő nem zavarja meg. Romeo tudhatta volna, hogy elkaphatják, ha összevissza osongat.

Carpenter nem volt gondolatolvasó – na jó, ez így nem igaz, de nem működött, amikor egy ilyen Romeo-szerű fazon vagy egyik vadász haverja résen volt. Mégsem volt túl nehéz elképzelni, mit gondolhat a vágott szemű. Carpenter szemszögét próbálta kitalálni. Az öreg Romeo okos gyereknek tűnt, de annál azért többre lesz szüksége, hogy kitalálja, Carpenter mire készül, hogy dokkmunkásnak öltözik, és komoran néz.

Végül is Maxwell Carpenter nem volt átlagos élőholt.

☥ ☥ ☥

Carpenter a vendégei megérkezéséig hátralevő időben a bosszún gondolkodott. Csak ez éltette, a gyűlölet, amit felkavart, az egyetlen, ami felmelegítette halott húsát.

Szar dolog volt hullának lenni.

Mindig hideg volt, még a nyár közepén is. Akármennyi ruhát halmozott magára, akármennyire felcsavarta a fűtést, sosem menekült a csontjait átjáró hidegtől. És ez csak egyike volt a problémáknak, amit a holtság jelentett. Nem kellett azt a sok apróságot megcsinálnia, ami kiteszi az ember napját – enni, aludni, szarni, borotválkozni, ilyesmi.

Először úgy gondolta, ez tök jó. Már nem rendelkezett halandó gyöngeségével. Vegyük a borotválkozást. Az egy nagy szívás volt. Egy csomó vesződség árán tisztára pucoltad az arcodat, és másnap kezdhetted előröl. Az sem zavarta nagyon, hogy már nem kell vécére mennie, bár azért lett volna valami kellemes egy jó nagy kupac rakásában.

Először a kaja-dolog tűnt fel neki. Szeretett enni. Kezdett is már kigömbölyödni, mire a túlvilágra jutott. Úgyhogy ez volt az első dolog is, amikor a földből kimászott. Tudott enni – rág, nyel, ismétel; nem túl nehéz. De olyan íze volt, mint a hamunak. Carpenter mindent megpróbált a linguinitől a rákig, sült hústól a szushiig – sosem hallott róla előtte, de a kísérletezése végén bármit kipróbált volna abban a reményben, hogy érzi az ízét. Mintha fűrészport enne, minden egyes alkalommal. Ugyanez volt az ivással. Legjobb esetben egy feles whiskytől vagy pohár bortól valami árnyékát érezte a bizsergésnek. És utána szarnia kellett – ha egyáltalán lenn maradt a cucc. Általában rosszul lett, ha kaját tuszkolt le. Mindenesetre a szarás legalább annyira vicc volt, mint az evés. A kaja, ami kijött, meg volt rágva, de nem volt megemésztve. Rohadó kajadarabok, amint a seggéből potyognak. Undorító. Legalább a vizelés megközelítette azt, amilyen régen volt (bár korántsem volt olyan kielégítő).

A halott testnek nem volt ízlelése. Nem is emésztett. És ez csak egy része volt a sok rossznak, erre elég hamar rádöbbent.

Amikor szellem volt, Carpenter ugyanannyit gondolt a szexre, mint a kajálásra. (Na jó, lehet, hogy többet gondolt rá.) Amikor a kaja dolog csődöt mondott, keresett egy nőt. A kurvákat nem volt nehezebb megtalálni, mint régen. De amikor teljesíteni kellett volna, semmi. Életében is egyszer-kétszer előjött ez a probléma, amikor túl sokat ivott. De most nem ez volt a helyzet. Az ízlelőbimbóihoz hasonlóan az idegei is halottak voltak. Akár az ízlelésnél, érezte, hogy valamit megérint, de olyan volt, mintha vastag kesztyű lenne rajta, vagy lenne benne egy kis Novokain. Nem kezdett bizseregni a meleg bőr simogatásától, sem töltődött föl a puha női testhez dörgölőzéstől. Carpenter lefogadta volna, egy tucatnyi dinamit-rudat felrobbanthatna a fütyköse körül, és azt se érezné meg.

De nem csak az ízlelés és az érintés volt ilyen. Minden érzékszervére kiterjedt a hatás. A szaglás olyan volt, mintha szimatolni akarnál, amikor tele van az orrod. A hangok a távolból érkeztek hozzá, visszhangozva, mintha a víz alatt lenne. Félig átlátszó réteg takarta a szemét. Mintha egy lépéssel az élő világon kívül rekedt volna, folyamatos köddel körülvéve. De hatvan éven át nem a hagyományos érzékekre hagyatkozott. Mint az élő világot a holttól elválasztó fátyol másik oldalán ólálkodó bármelyik másik szellem, Carpenternek megfelelő szeme volt a látásra, füle a hallásra... szóval érted. Ő szellemdolog volt. A szellemek más szellemeket láttak csak igazán – akár élő, akár holt volt. Zavaró látásmód volt, de Carpenter már jól hozzászokott. És voltak megkérdőjelezhetetlen előnyei.

A világ többi része lehetett szürke, koszos zűrzavar, de minden szellemi megtestesülés úgy világított, mint a világítótorony éjszaka. Az infravörös érzékelő egyike volt a sok ötletes találmánynak, amit a halandók Carpenter halála után találtak fel. Minél forróbb a tárgy, annál jobban kiviláglik, igaz? Carpenter halállátása ilyesmi volt. Mindenféle szellemek látszottak – élő vagy holt, ember vagy állat. Könnyű volt legtöbbjüket megkülönböztetni; egy másik szellem fényes volt, de szétfolyós, míg az élő ember szelleme koncentráltabb volt, a húshoz horgonyozva. Kis gyakorlással Carpenter meg tudta állapítani a körülötte lévők relatív egészségi állapotát, még hangulatát is. A világító, szinte fájdalmasan világos aura a legjobb egészségnek örvendő valakié volt. A foghíjas, rendszertelenül vibráló aura olyasvalakihez tartozott, akinek nem sok volt már hátra a világon. Ez igaz volt az élőt holttól elválasztó vonal másik oldalára is, habár az „egészséges szellem” nem fizikai állapot függvénye volt.

Carpenter halállátása megmaradt, miután újra húsformát öltött, és nagy szakértője volt az apró spirituális állapotok megérzésének. A halállátása a hiányos hagyományos látásával együtt alkalmas volt arra, hogy megismerjen valakit egy pillantásra vagy akár még tömegben is. Ez a természetfeletti radar átlátott a falakon, és a gyenge pontokat félelmetes pontossággal találta meg. Ez jelenlegi dolgait figyelembe véve ez nem jött rosszul. De mit nem adna azért, hogy belenézhessen egy nő szemébe, és ne lássa a halál sötétjét visszameredni rá, vagy hogy érezhesse a marinara szósz gazdag, erős illatát.

Carpenter utálta, hogy halott volt, de alkalmazkodott. A harag és frusztráció, amit az állapota felett érzett, csak még több olaj volt a gyűlöletgépezet amúgy is lángoló tüzére.

Az érzelem vitte előre. Nem volt szüksége ételre, de nagyon is szüksége volt táplálékra. Carpenter úgy szívta magába az érzelmeket, ahogy a vámpírok a vért. Feltöltődött tőle, tüzet gyújtott a hasában, ami erőt adott, hogy tovább kapaszkodjon ebbe a húsbörtönbe. Elsősorban erős érzelmek, és csak bizonyos ízűek. A gyűlölet és harag volt a kedvence, de az elkeseredés is elment, ha hozzá tudott jutni. Ezeket az érzelmeket felinni olyan volt, mint rácsatlakozni egy feszültségkábelre. Néha saját érzelmeit is fenntartotta, járatni a motort, nehogy leálljon. De az igazi töltődéshez Carpenternek mások érzelmeire volt szüksége. Szerencsére profi módon idegesítette fel az embereket. Ha volt egy perce, úgy fel tudott húzni egy vadidegent, hogy egy napig elélt a haragjából. Sőt Carpenter perverz örömére minél jobban ismerte valaki, annál erősebb volt az iránta táplált érzelem. A közömbösség nem olyasvalami volt, amit valaki táplált iránta, ha már egyszer ismerte Maxwell Carpentert.

Ha Carpenter nem táplálkozott volna rendszeresen ilyen érzelmekkel, elsöpörte volna az egyik szellemvihar, ami a szellemvilágon tombolt. De átkozott legyen, ha visszamegy a pokolba. Akármilyen szörnyű volt is ebben a sétáló hullában rekedni, alig érezve fizikai érzéseket, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint egy istenverte szellemnek lenni. Elképzelhetetlen kín volt csak szellemnek lenni, a valós világ egy nyugtató villódzás a horizonton.

De ha a dolgok úgy zajlanak, ahogy eltervezte, akkor a dzsippel éppen félrehúzódó emberek segítenek biztosítani, hogy itt maradhasson az élők földjén hosszú, hosszú időn át.

☥ ☥ ☥

– Itt vannak a barátaid – mondta. A fickó még mindig nem mozdult a helyéről. Lehetett buta, de nem volt hülye. Carpenter tudta, eléggé felcsigázta Romeo érdeklődését ahhoz, hogy a kis kínai visszatartsa magát a támadástól. Helyes. Carpenter kiszórta a pelyvát; a csoport többi tagjára élve és harcra készen volt szüksége.

Carpenter odasétált az iroda ajtajához, és szívélyesen kitárta. Visszasétált a szobán keresztül, és még egyszer utoljára körbenézett, minden rendben van-e.

Csak egyike volt a régi raktárépületeknek, elszórva a környéken. Semmi különös nem volt a külsejében; acélkeretes konstrukció, tégla és fa külső, két teherajtó és egy hagyományos ajtó elöl és még egy oldalt, az iroda alatt. Belülről szinte teljesen csupasz volt. Három tartóoszlop állt középen. Az egyik sarokban pár doboz állt, és egy 2001-es Chrysler szedán az egyik teherajtó közelében (Carpenter jó amerikait vett, és kézpénzzel fizetett). Az iroda az emeleten volt, alatta még több tároló helyet szabadítva fel. Az oldalsó falnál keskeny, korlát nélküli lépcső vezetett fel. Az irodát ablakok vették körbe, a két belső fal ablakaiból a raktárhelyiség volt látható, leszámítva a közvetlenül az iroda alatti kevesebb, mint húsz négyzetmétert. A másik két fal ablakai az utcasarokra néztek, és azonkívül, hogy golyóállóak voltak, az összes ablak színezett is volt egy kicsit. Az óvatosság sosem árt.

Az iroda olyan spártai volt, mint a raktárépület többi része és olyan tiszta is. Nagy fa íróasztal állt a szemben lévő falra nézve, mögötte puha bőrszékkel. Az asztalon telefon, hamutartó, szivarnyirkosító és egy kicsi, de jól kidolgozott lámpa. Két karosszék állt az íróasztal másik oldalán, Romeo az egyikben ült. Két bőrkanapé állt egymással szemben az íróasztal és az ajtó között, hozzáillő asztalkákkal. Az ajtó jobb oldalán hordozható bárszekrény állt. Az asztalkákon ernyős lámpák álltak, és a tető gerendáiról két nagy legyező lógott.

Természetesen a hely csupán kirakat volt.

Carpenter már egy ideje tervezte, hogy találkozik ezekkel az emberekkel, de a saját szabályai szerint akarta ezt megtenni. De nem volt az a fajta, aki oda szarik, ahol eszik. Hadd higgyék, ez a főhadiszállása. Az okosabbak tudni fogják, hogy nem az, és jól megnézik a lent álló autót, mondván, hogy majd jól lenyomozzák. Hadd gondolják ezt. A Chrysler is csak díszlet volt. A találkozó után Carpenter kioson a hátsó ajtón az általa beépített rejtett panelen, és a néhány tömbnyire álló Lincolnban hazavezet az igazi búvóhelyére. Időnként szégyellte magát, amiért ilyen extrém lépésekre ragadtatja el magát. De Carpenter veszélyes játékot játszott. Egy rossz lépés, és a maffia gondolkodás nélkül eltiporja, vagy ezek az önjelölt vadászok vetik rá magukat kutyafalka módjára.

Carpenter kezdett türelmetlenné válni, ahogy a nő és a három férfi kinn tökölt. Számított a skótra meg a kis feketére, de elismerte, hogy meglepődött, amikor meglátta a dagit, azt a buzit. Úgy lett volna a helyes, ha még mindig a kórházban feküdt volna, mint a mimóza, aki még ott is volt.

Próbálták összeszedni a bátorságukat, hogy bejöjjenek, azt latolgatva, kelepce lehet-e. Hülye amatőrök. Nem volt értelme felhúznia magát rajtuk; hiszen tényleg amatőrök voltak. De annyira talán képzettek, hogy megtegyék azt, amire szüksége volt. Jó öt perc elteltével a nő összeszedte a bátorságát, és az ajtó felé lépett, kilépve a látószögéből. Na végre.

Romeo Zheng végre felállt, amikor a lenti ajtó kinyílt. A belső irodaablakhoz sétált, hogy láthassa, amint a barátai közelednek, egy pillantást vetve Carpenter felé, mintha arra számított volna, hogy átugrik az asztalon, és a kínaira veti magát, ahogy hátat fordít neki.

Visszanézve Romeóra, elfordult, mint aki leszarja, mire gondol. Leült az íróasztalhoz, és elővett egy szivart a nyirkosítóból. Műsort csinált a meggyújtásából – levágta a végét az egyenes borotvájával; fa gyufát használt az ezüst öngyújtója helyett, nehogy a gázok elrontsák az ízt; körbeforgatva a véget a tűz fölött, miközben pöfékelt rajta, hogy egyenletes égést érjen el. Az érzékeinek olyan volt, mintha kartont szívott volna, de nem az ízéért gyújtott rá.

Teljesen fittyet hányva a fegyvereikre, ahogy besétáltak, éppen triviális dolgokkal elfoglalva magát, miközben a barátjuk szabadon állt a közelben, olyan látszatot kölcsönzött magának, mint aki semmitől sem fél. Ettől nem bíztak még meg benne, de legalább nem először lőttek és aztán kérdeztek. Romeo az ajtóban találkozott velük, és üdvözléseket váltottak, nem látszott rajta, hogy a több órás fogság megviselte volna. Carpenter úgy gondolta, észrevette, a nő és a fekete kölyök egy kicsit megnyugszik. Helyes; rájuk fog összpontosítani. Lehet, hogy nem ők voltak a csoport harcosai, de ők voltak a legeszesebbek. Ha a megfelelő nyomokat adja be nekik, akkor a végén magukat beszélik rá a dologra, Carpenter részéről a legcsekélyebb erőfeszítéssel.

Csak a nagydarab szarjankó – Parker volt a neve – tartotta a fegyverét folyton rászegezve. Egy olyan kis dobozszerű fegyvere volt, ami istentelen mennyiségű lőszert lőtt ki egy szemvillanás alatt. Carpenter is fontolgatta, hogy ilyen új fegyverekre vált. Azonban a viselt öltönyeihez hasonlóan jobban érezte magát egy .45-össel a kezében. És nem kellett neki száz golyó sem, amikor egyetlen jól irányzott lövés is elvégezte a munkát.

Carpenter majdnem ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy elővegye az egyik automatáját, és golyót eresszen a szarjankó fejébe – tulajdonképpen valószínűleg még szívességet is tenne a világnak. De ez nem volt benne a tervben. Szüksége volt ezekre az emberekre.

Láthatóan teljesen elfoglalva a szivar meggyújtásával, Carpenter a szeme sarkából figyelte, ahogy üdvözlik a haverjukat. Miután úgy döntött, elég idejük volt eldönteni, Romeo nincs valamiféle furcsa befolyás alatt, és még mielőtt azon kezdtek volna tanakodni, ne szedjék-e inkább mégis gyorsan le a sétáló hullát, Carpenter megköszörülte a torkát. Furán hangzott, inkább mint egy száraz köhögés, mert nem nagyon voltak nedvei, amivel az ilyen toroktisztításokat megejthette volna. De a figyelmüket megszerezte vele. A kis dagi még össze is rezzent.

– Nos, ahogy a telefonban is mondtam, ideje volt találkoznunk.

– Miért? – kérdezte a kölyök, Jake, őszinte kíváncsisággal. A többieket láthatóan zavarta, hogy szóba áll az ellenséggel.

– Mert van egy ajánlatom számotokra.

– Egy visszautasíthatatlan ajánlat? – kérdezte Parker önelégült vigyorral, és rámeredt.

Mekkora állat.

– Ha akarjátok, utasítsátok el. Persze csak akkor, ha azt akarjátok, hogy amikre vadásztok, egyre több és több hozzájuk hasonló lényt okádjanak elő.

A nő, Thea, előrelépett, és egyik kezét a szék támlájára tette.

– Nem esel véletlenül te is az ilyen lények kategóriájába? Tudjuk, mi vagy.

Carpenter nagyot sóhajtott, próbálva amennyire csak lehet, emberi módon kinézni. Tudta, kitalálják, hogy sétáló hulla. Na bumm. A különleges képességeiknek hála ezt, ha akarta volna sem rejthette volna el előlük. De pont ezek miatt a képességek miatt volt szüksége rájuk. Egyébként pár lepedő és sokkal kevesebb elvesztegetett idő, összeguberálhatott volna egy fél tucat banditát, hogy elvégezzék a munkát.

Nem volt azonban egyszerű olyanokkal beszélni, akik tudták, hogy kicsoda. A legbiztonságosabb volt persze eljátszani az ellenkezőjét. Minél inkább élő emberként viselkedett, annál nehezebben címkézik ellenségnek. El kellett velük hitetnie, hogy egy oldalon állnak.

– Mint ahogy a múltkor mondtam, nem szeretem a játékokat. Tudjátok, mi vagyok, és én tudom, ti mik vagytok. És? Nem erről van szó.

– Akkor miről van szó? – kérdezte Jake.

– Mielőtt ebbe belemennénk, miért is nem ültök le mindnyájan? Olyan hülyén néztek ki, ahogy ott egy kupacban ácsorogtok. – Lassan felemelkedett, egyik kezével a kanapék felé mutatva, másikkal elnyomva a szivart. Még mindig élvezet volt a meggyújtási rituálé, de egy-két szippantás után nem tudta elviselni a pocsék majdnem-ízt. – Gyertek, nem harapok.

Mindannyian Romeo felé fordultak. Az először Theára, majd Carpenterre nézett, mielőtt bólintott. A csaj és a kölyök a baloldali kanapéra ült le, a szarjankó meg a buzi a másikra. A kínai állva maradt, mintha ezzel valahogy bizonyítana valamit.

– Akar valaki inni valamit vagy dohányozni? – kínálta Carpenter. – Itt lehetünk egy ideig, úgyhogy érezzétek magatokat otthon. – Biztos volt benne, egyikük sem él az ajánlattal. Féltek, valószínűleg a mérgezéstől.

Romeo a bárhoz lépett, és töltött magának. Bizonyítod, hogy nem félsz tőlem, de megvártad a többieket is, hadd lássák? Nekem való fickó.

Parker bosszankodva nézett Romeóra. Látszott, azt kívánta, bár neki jutott volna eszébe a dolog. Isten verje meg, mint egy csapat gyerek. Az a legfontosabb, hogy bizonygassák, kinek van a nagyobb fütyköse. Carpenter elmosolyodott, amikor rájött, nem sokkal volt más a helyzet az ő idejében a Szindikátusban. A gengszterek ugyanolyan gyerekesek voltak, mint bármelyik taknyos suhanc – legtöbben tinédzserként kerültek bele a melóba, és sosem nőttek fel igazán. Carpenter tudta, hogyan ezen a szálon elindulhat.

– Mindenki nyugodt? Készen vagytok...

– Elég ebből a „legyünk haverok” szarból! – már amúgy is ideges volt, de Parker fortyogni kezdett, felugrott, és a fegyverét lóbálta. Carpenter alig tudta visszafogni az ingert, hogy elővegye a stukkerét, és megszellőztesse a fazon fejét mielőtt a harmadik szó elhagyta az ajkát. – Mondd el azt a kurva „titkodat”, mielőtt szitává lőlek!

– Akkor akarsz felhúzni, amikor éppen elkezdtem volna elmesélni mindent? Mekkora seggfej vagy te? – Carpenter körbenézett a szobában, arckifejezése a fogyó türelemé. – Adj öt kurva percet, hogy elmondhassam! Aztán ha lövöldözni akarsz, csak rajta!

Dean lábával megbökte Parkert, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Gyere, ülj vissza! Ha ez a fazon ártani akart volna nekünk, már lett volna alkalma rá. Igaz? – Egyetértő motyogás mindkét kanapéról.

Parker körbenézett, és nem talált hirtelen szavakat.

– Ti tisztára meg vagytok húzatva. – Ki akart lyukadni valamire, de az, hogy a haverjai nem voltak vele, kifogta a szelet a vitorlájából. Pár másodperc múlva a vállai megsüllyedtek, és visszahuppant a kanapéra. – Rendben. Adunk a kurva élőholt szörnyetegnek pár percet, hogy elmondja a szaros történetét. De ha akármit látok, ami egy kicsit is fura, szétlövöm a fejét!

– Ez nem kérdés – mondta Thea.

Carpenter vállat vont.

– Ettől majd biztosan jobban érzitek magatokat.

Kinyitotta a palaszín öltönykabát bal oldalát, és gyöngéden elővette a Coltot a hónaljtokjából. Lenyomta a kioldót, és kirázta a töltényeket a tárból, majd megpörgette a tárat, mutatva, hogy üres. Aztán a szarjankó felé dobta a pisztolyt. Parker elügyetlenkedte a fegyverén a fogást, ami az ölébe esett, ahogy automatikusan a felé dobott .45-öst akarta elkapni. Gyanakvóan szorongatta, mint a versenyző, aki még nem hiszi el teljesen, hogy megnyerte a díjat.

– És a másik? – kérdezte a nő.

Carpenter kissé meglepődött. Biztos volt benne, hogy miután a múltkor éjjel elájult, sikerült elfeledtetnie vele a beavatkozását. Carpenter nem tervezte, hogy közbeavatkozik, hogy segítsen neki. Tudnia kellett, tudnak-e magukra vigyázni; egy-két sétáló hullával elbánni sokkal kisebb feladat volt, mint amire küldi őket. És jól elbánt az elsővel; még talán a második is ment volna neki. De néha mégis, önmaga ellenére is csinált ilyesmit. Segített embereken. Egy olyan darabkája volt ez, amit nem tört teljesen össze a fájdalommal és öldökléssel teli élete és még hosszabb, ugyanilyen halála. Ha elő tudta volna venni ezt a darabját, és lelőhette volna, megtette volna. Nem volt helye lelkiismeretnek.

De a legjobb tisztán játszani. A keménykedéssel elvesztené azt a kevés jóindulatot, amit már megszerzett magának.

– Megéri az óvatosság, tudjátok? – mondta, majd megismételte az eljárást a jobb hóna alatti Colttal, és azt Theának dobta. Megigazítva az öltönykabátját, megkérdezte: – Mivel ezt megoldottuk, elkezdhetem?

– Kérjük – mondta Dean, a kezével intve.

Carpenter szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. Ez volt a neheze: elkezdeni. Amit el akart nekik mondani elég vázlatos volt. Ha nem hisznek neki, akkor vége lesz, mielőtt elkezdődött volna. Minden egyes szavával az őszinteségéről kell meggyőznie őket.

– Nevezzetek Carpenternek. Használtam más neveket is, mint azt bizonyára tudjátok, de most Maxwell Carpenter vagyok, és maradjunk ennyiben. Nem kell bemutatkoznotok; tudom, kik vagytok – nem tudta megállni a mosolyt, amikor érezte, mindannyian feszültek lesznek. – Nem fenyegetésnek szántam; csak annyit jelent, hogy elvégeztem a házi feladatomat. Máskülönben nem jönnék hozzátok, igaz?

– És bizonyára ti is nyomoztatok, úgyhogy nem mondom el az egész szomorú élettörténetemet. Ha tudtok valamit az 1930-as évekről, akkor abban benne van minden. Beszéljünk az itt és mostról. – Kicsit meglepte, hogy a következő szavak nehezen jöttek. Tudni, hogy mi vagy, az egy dolog, de ezt elismerni már egy másik. – Tehát, először is, halott vagyok. Jobb, ha ezt tisztázzuk. Nem én választottam, de itt vagyok, nem igaz? Biztos vagyok benne, némelykőtök úgy gondolja, én vagyok a nagy „G” betűs „Gonosz”. Nem tudom, vitatkoznék-e ezzel.

Az asztalnak támaszkodott, és keresztbefonta a karjait. Öt pár szem figyelte érdeklődve.

– Ezenfelül ne gondoljátok, hogy valami vádalkut ajánlok, hogy hagyjatok békén cserébe. Nem azt akarom nektek beadni, hogy tanultam a hibáimból, és kegyelmet érdemiek. Nem erről van szó. Tudom, mit csináltok: szörnyekre vadásztok, olyanokra, mint én. Levadásszátok és kivégzitek őket. – Néhány elfojtott ellenkezés hallatszott. – Nyugi, ezzel semmi problémám nincs. Mert ez elvezet a következő pontig.

– Én is rájuk vadászom.

Érzelmek futottak végig a vadászok arcán – meglepetés, gyanú, harag, félelem –, és az, amelyikre számított. Remény. Carpenter előtt nehéz dolgok voltak még, de az alapot lefektette. Gyanakodhatnak a motivációjára, de legalább kíváncsiak a többire is. Ideje kihasználni ezt a kíváncsiságot, és meggyőzni őket arról, amit mondott.

– Nehéz elhinni, gondolom.

– Így is mondhatjuk – válaszolta Dean.

– Utalhatnék arra, amit Klein birtokán csináltam, bizonyítékként...

– Szóval tényleg ott voltál! – károgta Parker. Mintha ez bizonyította volna, hogy Carpenter hazudott, vagy valami. Idióta.

Carpenter sorvasztó pillantást vetett rá.

– Sosem jutottatok volna be a birtokra, ha nem vagyok ott, faszkalap. Láttátok a biztonsági rendszert? Jézusom. Nem tudom, mit csinálnak azok az elektromos kacatok, de úgy világítottatok, mint a karácsonyfák.

Romeo felvonta a szemöldökét.

– És ha a birtok ilyen jól volt védve, te hogy jutottál be észrevétlenül?

– Sosem mondtam, hogy nem láttak – mondta Carpenter cápaszerű vigyorral. – Csak senki nem volt, aki látott, és esélye lett volna elmondani másoknak.

– Beleértve azt az őrt ott benn – válaszolta a csaj. – Jégcsákány a fejében?

– Vagy ő, vagy én, cicus. Így működik.

– Ha ennyire kurva jó vagy, akkor miért nem végeztél egyedül a vérszopóval? – követelte Parker.

Carpenter sóhajtott.

– Ha lépésről lépésre akarjuk venni, rendben, legyen. De elcsesszük itt az egész napot olyasmiről karattyolva, aminek a világon semmi értelme sincs, igaz? Szóval zavarna, ha abbahagynánk a délutáni csevejt és visszatérnénk a lényeghez? – Pillantásokat váltottak, Parker nyilván folytatni akarta a faggatását, de a többiek elég kíváncsiak voltak, hogy az adott pillanatban le legyen szavazva.

– Oké? Minden rendben? Akkor jó. – Carpenter a törzsére mutatott, miközben folytatta. – Ahogy mondtam, nem én választottam ezt. Amikor először visszajöttem, elszánt voltam, hogy megfizetek a kurvának, aki miatt hidegre tettek.

– Annabelle Sforza.

Carpenter bólintott Jake-nek.

– Igen. Tudod a nevét, tudod, hogy meghalt – az én segítségem nélkül. Azt hittem, ez lesz végre a vég. Megkapom a végső jutalmamat, tudjátok?

– Vagy büntetésedet – mondta Thea gonosz vigyorral.

Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza.

– Vagy büntetésemet, igen. De még mindig itt vagyok. Nem vagyok az a mélyen gondolkodós fajta – hogy is hívják most? Pszichológia? Nem sok értelmét látom annak, hogy azon nyafogjon valaki, mennyire szar gyerekkora volt, vagy milyen szarul esett neki, amikor meghalt a kutyája. Szedd össze magad, éld az életed, amíg lehet, ezt mondom. – Carpenter felegyenesedett, hátrasimítva sötét haját. – Szóval nem a köldökömre meredtem, azon gondolkodva, miért járkálok még mindig ebben a testben. A kurva eltűnt, szóval mi tartana itt, nem igaz? – Még több bólintás. Vele tartottak, eddig minden egyes lépéssel. – Tartott egy ideig, de rájöttem – a gyűlölet. Gyűlöltem, amivé váltam, és gyűlöltem, aki ezt tette velem. És bosszút akartam.

Jake szólalt meg újra.

– Azt mondod, az... amire vadászunk, valahogy kapcsolódik a halálodhoz?

– Nagyjából igen, kölyök. Rájöttetek, hogy haltam meg? – Fejingatás körbe. Helyes; ennyivel könnyebb lesz a következő lépés. Tudta, hogy az elején nehéz lesz elkezdeni, felhívni a figyelmüket. Ezt már megoldotta. Most új nehézséggel állt szemben. Nem igazán hazudott abban, amit elmond most nekik, de elhallgatott azért dolgokat. – Egy sétáló holt volt az. De egészen mostanáig nem jöttem rá, hogy annyira gyűlölöm őket, mint azt a kurvát, Sforzát. Időmbe tellett, de mire...

– Várj egy kicsit! – A nő. Valamire rákapott; látta a szemén. – Ennyit akarsz nekünk elmondani? „Zombik öltek meg, további híreink... ?” — Thea a fejét rázta. – Ha legalább távolról abban akarsz reménykedni, hogy elhisszük, amit mondasz, ennél egyenesebbnek kell lenned.

– Azt akarjátok, mondjam el, ahogy meghaltam? – Fájdalom és harag tört fel benne, azzal fenyegetve, hogy elragadják. – Most szívattok?

– Ha azt akarod, hogy itt üljünk, akkor igen. Gondolj rá úgy, mint a pszichológiára, amiről beszéltél. Tudni akarom, mitől pörögsz.

– Jézus! Nem látom a kurva értelmét, és nincs elkarattyolni való időm. – Carpenter összeszorította az állkapcsát.

Akkor majdnem úgy döntött, hogy pokolba a tervvel. Semmilyen átkozott körülmények között nem fogja ezeknek az embereknek elmesélni, min ment keresztül. Az arcukra nézve látta, a többieket legalább annyira érdekli, mint Theát. Valamit mondania kell nekik. Ha megpróbálná elkerülni, azzal tönkretenne mindent, amit eddig felépített. Csak teljes összpontosítással, a szellemvilág szörnyűségei és pusztulása közepette töltött idő által megedzett akarattal tudta visszafogni magát, hogy ne sújtson le a vadászokra a rendelkezésére álló teljes természetfeletti arzenállal. Nyugodt arccal maszkként a benne tomboló érzelmek felett, Carpenter elmesélte öt idegennek a halálát.

☥ ☥ ☥

– Tényleg tudni akarjátok? Kurva jó. – Mély lélegzetet vett. Nem mintha levegőre lett volna szüksége, csak hogy a gondolatait összeszedje. – Semmit sem tudtam akkoriban a zombikról, vámpírokról meg ilyesmiről. Nagy meglepetés, mi? Ki tudott? Még ha tudtam volna róla, akkor sem valószínű, hogy törődtem volna vele. Más dolgok foglalkoztattak. Illetve egy dolog: a maffia.

– Akkoriban hatalmas volt, kezdte összeszedni a dolgokat. Egy ideje már ott voltam, az tény; Torrio és O’Brien vitte a legtöbb üzletet az 1920-as évek elején. A húszas évek közepére azok ketten már úgy hajtottak mindent, mint a veszett kutyák. Úgy tűnt, minden nap kicsinálnak valakit valamelyik oldalon. Torrio lába alatt már túl forró lett a talaj. Visszavonult, miután valaki majdnem elintézte, és Capone átvette a helyét. – Carpenter majdnem nevetett az arckifejezéseiken. Még a szarjankón is; úgy tűnt, lenyűgözi a történelemóra. – Igen, most már tudjátok, melyik időszakról beszélek. Az öreg Vágottarcú még mindig ugyanaz a név a mostani szervezett bűnözésben. Fura, mert sosem tűnt túl nagynak. De az a tömzsi kis fickó elég csavaros aggyal bírt. Egyike volt a főnököknek, aki tagja volt annak, amit később Szindikátusként ismertek. A harmincas években Lucky Luciano és Buchalter fogta a különböző bandákat – Caponéét itt Chicagóban, a detroiti Lila Bandát, Madden és Anastasia New York City-i szervezeteit és a többit – és felállított egy nagy tervet. Mindenki továbbra is a saját dolgát végezte, de megosztották az információt az erőforrásokról és az emberekről, akárcsak a kormány. Csak sokkal hatékonyabban. A dolog még mindig működik. Sokkal csendesebben működik manapság, de még mindenbe benne van a kezük, amibe egyáltalán belefér.

Elkezdett a szobában járkálni, a szavak egyre könnyebben jöttek, ahogy belemelegedett a történetbe.

– Mindenesetre, amikor Capone átvette Chicagót, én még csak egy kis taknyos voltam. A fiúknak szállítottam üzeneteket, és a nagy esélyt vártam. 1929. február 14-én megkaptam. Több mint hetven éve volt; mégis úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna. Csak hesszöltem, de ez volt az első alkalom, hogy valami komolyba bevettek. És nem is akármilyen meló volt. Bugs Moran pár fiúját kicakkoztuk egy garázsban.

Még több felismerő bólintás. A Bálint-napi mészárlás annyira hírhedt volt, mint maga Capone. Carpenterben harag tört fel, hogy a saját neve nem maradt fenn úgy, mint másoké. Kapják be. Lehet, hogy nem volt a legismertebbek között, de legalább a legjobbak között volt. És a halál csak még jobbá tette. Elmosolyodott, és a vigyora kiszélesedett, amikor eszébe jutott, hogy alig két hete volt a mészárlás évfordulója. Boldog évfordulót, szegény fattyak, gondolta.

Mindenesetre vissza a témához.

– Nem sokat csináltam, csak álltam, és nyitva tartottam a szemem, de ez fontos része volt az életnek – ott állni, arra az esetre, ha valami történne. Miután a Bálint-napi melóval berobbantam, teljesen benne voltam a sűrűjében. Amikor kis hal vagy, mindenfélét kell csinálnod – szállítás, begyűjtés, cipelés. Ha jó munkát végzel, és csöndben vagy, meg nem vagy pimasz, elindulsz felfelé. Ha pimasz leszel, vagy felivel a karriered, vagy valaki elvisz kocsikázni. Előbb utóbb valószínűleg mindkettő.

Átugrott pár évet, bár eszébe jutottak. Azok voltak a gazdagság és erőszak napjai. Dekadencia volt bennük, amiről Carpenter akkor álmodott először, amikor tizenkét éves ír kölyökként rángatta O’Banion embereinek a kabátujját, bármilyen szar melóért könyörögve, csak hogy osztozhasson a veszélyes hírességük ragyogásában. Olyan fickó lett ő is, egy gengszter, akinek halált ígért a tekintete, és egy köteg gyűrött bankó volt a zsebében. Tisztelet övezte, a környéké és a gengsztertársaié. Huszonkét éves volt, és a jövő előtte állt.

– Akkoriban kemények voltunk. Muszáj volt. A Szindikátus új volt, és rendet akart teremteni ott, ahol előtte csak egy hatalmas zűrzavar volt. Capone nem félt attól, ha valakivel véres példát kellett statuálni, de Lucky szabályokat akart. Azt akarta, a dolgok legyenek egy kicsit irányíthatóbbak. A gyilkosságokra külsősöket hívtak – biztonságosabb volt valakit egy másik városból behozni, hogy lecsapjon – semmi kapcsolat az áldozathoz, igaz? Becsúszik, elvégzi a melót, és kicsusszan. Ekkor jött el az én időm. Hallottatok a Gyilkosság Rt.-ről, ezekről a brooklyni keménylegényekről, akik mindenféle szart elvállaltak? Sok munkát megcsináltak, de minden városban volt egy-két fazon, akinek szólni lehetett. Azt hiszem a Szindikátusnak tetszett a kemény munkám, mert 1932-ben megkaptam az első szerződésemet. – Carpenter szünetet tartott, emlékezve.

– Valami St. Louis-i fazon volt. Keresztbe tett az egyik főnöknek, leszedte a sápot, vagy köpött a zsaruknak – ki a fene tudja? Nem az én melóm volt, hogy azon aggódjak, mit tett. Azért voltam ott, hogy megöljem. Teljesen simán is ment, és másnap már újra Chicagóban voltam, a sarkon Cranky Joe-val, Danny P.-vel, Legs O’Dell-lel és a többiekkel.

– Hogyan csináltad? – kérdezte Parker. A fenébe is. Mintha a fazon tök megfordult volna. Valami maffiabuzi volt? Carpenternek végül is mindegy volt; ennyivel könnyebb volt a dolga.

– Mit hogyan csináltam? Hogyan tettem hidegre a fickót?

Parker bólintott.

– Még mindig kalapácsot használtál? Balesetnek tettetted? Vagy csak BUMM! – pisztolyt formált a kezével, és elejtette a kalapácsot.

Hihetetlen.

– A kalapács nem jó ahhoz, hogy megöljünk valakit. Meg nem is szép. Akkor sem nagyon használtam, amikor csak meglátogattam egy fazont. De ha megteszel valamit egyszer-kétszer, máris kész a hírneved, nem igaz? Amúgy sem nagyon akartam a védjegyre menni; annál könnyebb lett volna a melóhoz kapcsolni. – Mégis, a gondolatai természetesen arra a dologra terelődtek, ami biztonságos helyen volt elzárva a halála óta. – De igen, egyszerűen lelőttem a fazont. Elvittem kocsikázni, és egy üres házban hagytam. Üzenni akartak vele, ezért nem rejtettem el a testet.

– Már nem számít. Akkor is csak egy meló volt, és csináltam még egy-két hasonlót később. – Kinézett az ablakon. Korán volt még, de télen gyorsan lement a nap.

– Szóval hol jönnek be a förmedvények? – kérdezte Thea.

– „Förmedvények”? Ezt még nem hallottam. Tetszik. – Gyors, hűvös hüllőmosolyt lövellt felé. – Oké, igen. El tudod képzelni. Egy gengszter voltam, a dolgok sűrűjében. Még kedvesem is volt.

– Sforza.

– Igazából a Sforzákhoz csak beházasodott. Az a faszkalap Johnny, a hadnagy. Okos nő volt; a halála után átvette az üzletet. – Carpenter keserűen megrázta a fejét. – Ez persze még korábban volt. Akkor csináltam valamit... elmondtam neki. – Érezte a zavart pillantásaikat. Lenézve látta, hogy az ujjai az ablakpárkányba mélyednek, hatalmas élőholt szorításában megcsavarva a fémet. – Mit mondtam el neki, igaz?

– Tudtok Caponéról, tudtok Nessről. Az érinthetetlenek eltették a Vágottarcút, és pont adócsalás vádjával. Azért, mert semmi mást nem tudtak rákenni. Nem mintha nem próbálták volna meg. A zsaruk sokunkra ráfeküdtek; engem is majdnem elkaptak. Volt valamijük, és el akarták érni vele, hogy köpjek. Volt valakijük, aki köpött volna az egyik melómról. Mit tehettem volna? Adtam nekik valamit – igazából semmit; csak annyit, ami elfoglalja őket addig, amíg kiderítem, ki beszélt. – Tudta, hogy a haverjaihoz kellett volna fordulnia, segítsenek elkapni a görényt. A büszkesége nem engedte. Gyenge volt, még félt is, hogy rábizonyítanak egy gyilkosságot. Miután előjött apró részletekkel, és még többet ígért, szégyellte magát. Szégyellte magát, és haragudott. De a baj már megtörtént, és nem vehette igénybe a maffia segítségét, hogy elkapja a papagájt. Ha bármit mondana nekik, ugyanolyan holtan találná magát, mint az áruló. Az sem számított, hogy Carpenter haszontalan anekdotákat adott a zsaruknak. Beszélt, és ez elég volt egy halálos ítélethez. – Az egyetlen, amit tehettem, hogy elteszem láb alól a tanút. Akkor nem lenne semmijük ellenem.

– Meg is találtam. Wally „A szem” Weiss. Nincs kapcsolata Hymmie Weisshez. Egy ócska motortelepen tartották Rockfordban. Egyetlen őr volt. Mindkettőt kinyírtam, és úgy rendeztem, mintha egymással végeztek volna, miközben szökni akart. Nem számított, meggyőzi-e őket vagy sem, de ártani nem árthatott. – Kuncogott, hideg, recés hangon. – A végén kiderült, hogy engem tréfáltak meg. A tanújuk? Benne volt a melóban velem. Csak később tudtam meg, hogy megerősítő tanúra lett volna szükségük. Valaki másra, aki nem volt benne, igaz?

– És mindezt elmondtad Annabelle-nek? – Thea meglepetéssel vegyes undorral nézett rá. Azért, amit tett, és nem azért, hogy elmondta a menyasszonyának, ebben biztos volt.

Carpenter lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, minden figyelmét leköti, hogy foszlást találjon az öltönyén. Mi a szart csinált?! Nem akart nekik ennyi információt adni. Csak annyit kellene elmondania, hogy megtartsa a lendületét. Nem ezt a szomorú hülyeséget. De nem tudta megállítani magát. Egy részének, úgy látszott, szüksége volt arra, hogy elmondja a történetet. Ugyanaz a része, amelyik múltkor éjjel segített a csajszinak.

– A zsaruk megkerestek újra pár év múlva, nagyjából, amikor Caponét ki kellett volna engedniük. Azt hiszem attól tartottak, visszatér Chicagóba, és újra elkezdi. Mindenesetre azt állították, mást is tudnak rólam, és azt akarták, legyek a besúgójuk. Nem voltam még nagyágyú, de sokat voltam körülöttük. Haverkodtam Gianni Sforzával – Vézna Johnnynak neveztük, mert annyira vékony volt. Bejárásom volt. Sok olyasmit láttam, amivel sok fazont, és nem csak Caponét, lehetett volna rács mögé dugni egy jó időre. Valószínűleg csak kamu volt, és ezt el is mondtam a mocskos zsarunak. De tovább dumált. Berúgtam, és a végén elszóltam magam annak – annak a kurvának. Nem sokat; abbahagytam, ahogy felfogtam, a szavak jönnek ki a számon. De elég volt, hogy gyanakodni kezdjen. – Carpenter a fejét ingatta, tudva, hogy nem kellett volna meglepődnie az áruláson; végül is ilyen volt az élet a maffiában. – Akkor nem mutatta; azt hittem, bevette. És másnap annyira másnapos voltam, hogy abban reménykedtem, csak egy álom volt. Persze nem kérdezhettem meg. Akár le is lőhetném magam inkább, megspórolva nekik a fáradságot, nem?

– Eltelik pár hét, és úgy döntök, tiszta vagyok. Általában mindig így működik. Kivárják, amíg megnyugszol. Könnyebb, ha nem számítasz rá, nem igaz? – Tovább járkált a szobában, és az íróasztal mögött járt, amikor befejezte a történetet. – Egyik este átmentem hozzá – a Taylor Streeten volt egy lakása. Nem volt ott, de éreztem a parfümje illatát. Mintha csak épp elment volna. Helyette volt ott két fickó. Az egyik Johnny volt, a jó haverom, Vézna Johnny. A másik fazont sosem láttam előtte. Szóval tudták. Nem kellett semmit magyarázniuk. Tudni akarták azonban, hogy mi mást mondtam el még a zsaruknak. Nekik nem mondtam volna el semmit. Minek? Tudtam, hogy halott vagyok, és nem adtam volna meg nekik azt az örömet, hogy beszélek. Megmondtam, tegyék velem, amit csak bírnak – és tették.

Az emlék élénk volt. Folyton beárnyékolt minden mást, amit tapasztalt, akár előtte, akár azóta. A halála volt létezésének meghatározó pillanata.

– Elvittek egy helyre nem messze innen, a Yardra. Végig Johnny beszélt, a másik fazon meg csak figyelt. Tudtam, hogy valami nincs vele rendben. Elkezdték, de meg se nyikkantam. Eleinte legalábbis. Aztán a másik hozzákötött egy futószalaghoz. Nem ment, csak mozdulatlanul akart tartani. A bal lábammal kezdte, megfogta a kezével, és összeroppantotta. – Majdnem vége. Carpenter meg akart állni, meg akarta mondani, hogy nem az ő dolguk volt, mi a szar történt vele, de nem tudta megtenni. A lelke nem állt mindig az irányítása alatt. – A puszta kezével, értitek? Egyik lábammal kezdte, majd a másikkal, és összezúzta a testemet. És nagyon jól csinálta. Elájultam, de nem haltam meg. Nem hittem, hogy egy test ennyi fájdalmat ki tud bírni, de egyszer, amikor felébredtem észrevettem, hogy valamit a számba önt. Csak pár cseppet, de a csuklójából jött. A köcsög vért csurgatott a számba, és az valahogy életben tartott.

Csend volt, ahogy Carpenter visszanyelte a haragot, amit az őt megkínzó vámpír iránt érzett, a többiek pedig az új információfoszlányon rágódtak a vámpírokat illetően. Végül Jake kérdezte meg puhatolódzva:

– És, mi lett? Beszéltél végül?

Carpenter keskeny arcán sugárzóan vad mosoly áradt szét.

– Ez nagyjából az egyetlen elégtételem. Minél többet kínzott, annál eltökéltebb lettem, hogy nem fogja megkapni, amit akar.

– Az éjszaka nagy részében gyúrhattak, mert emlékszem, amikor Johnny azt mondta, közeledik a napfelkelte, és be kell fejezniük, mielőtt a munkások ideérnek. Emlékszem, a másik fazon ideges volt. Egy pillantás az arcára, és majdnem megérte az egész fájdalom. De még nem fejezte be. Az a szarházi lyukat tépett a nyakamba, és kiszívta a véremet. Eléggé ki voltam már, alig vettem észre. De emlékszem a Véznára. Kicsit furán nézte, de nem volt meglepve. Mindenesetre már nagyon kevés tartott, amikor a fattyú ellépett. Aztán minden rázkódni kezdett, és éreztem, ahogy beindul a futószalag. – Felnézett, szemei Thea kifejezéstelen tekintetével találkoztak. – Lábbal előre beleengedtek valamilyen húsdarálóba – mondta.